Volt egy nézőpontom
Sokáig volt egy olyan nézőpontom, hogy magas nőnek lenni szívás. Csak hátránnyal jár. Nehéz találni hosszú nadrágot, magas párt, kiugró EKG-görbeként szerepelek a csoportképeken, milyen ciki. Mikor állva beszélgettem valakivel, aki nem volt olyan magas, rogyasztottam a térdem, púposítottam a hátam, takargattam a magasságom, ahogy csak tudtam.
Képzelheted, s talán tudod te is, mekkora sikerrel lehet azt titkolni, ami van és szemmel látható.
Abban az időszakban mikor ezzel olyan nagyon el voltam foglalva, hogy magasnak lenni ciki és szívás, napjában átlagosan tízszer tették fel nekem a „Hány centi vagy?” kérdést. Akárhol voltam, akárkivel találkoztam. A régi munkahelyemen, a kávézóban a vendégek, a piacon a tojásárus bácsi, a fodrász, vagy bárki más, aki ritkán látott.
Füstölögtem. Mért nem lehet már engem a magasságommal békén hagyni?! Napjában 10-szer osztom meg idegen emberekkel, hogy 186 cm vagyok. Unom. Miért ez az első, amit észrevesznek rajtam? Utálom. Utálom, hogy magas vagyok. Nem tudom elfogadni azt, hogy ez vagyok.
Mi van most?
4 hónappal ezelőtt új munkahelyen kezdtem, ahol megismerkedtem 13 új munkatársammal és közülük SENKI nem indított azzal az első találkozáskor, hogy szóvá tegye a magasságomat. Sőt gyakran meg szokták jegyezni, mennyire jó, hogy magas vagyok, és könnyedén le tudok venni felső polcról lévő dolgokat, amiket ők nem érnek el. Mindig jól esik és mosolygok, mikor ezt mondják.
Megfigyeltem, hogy lényegesen ritkábban találkozok a tízmillió dolláros hánycentivagy-kérdéssel is, s ha mégis, akkor abban nem lesokkolt döbbenetet érzek a másik részéről, hanem érdeklődő kíváncsiságot.
Megtaláltam azt a ruhaüzletet, ahol fennakadás nélkül kapok hosszú, sarkamig leérő nadrágot.
A párom ugyanolyan magas, mint én.
Új szokásom, hogy rendszeresen kihúzom magam, mert jól esik, jobb tőle a közérzetem. Hálás érte a gerincem.
Örömmel állok oda a csoportképekhez. Kép készítése közben erősebben jár át az alkalom és a közösség ereje, mint az, hogy takargassam a magasságom.
Mit tettem?
Feltűnt, hogy segítségre van szükségem, hogy tulajdonságaimat, külsőmet elfogadni és szeretni tudjam és kértem azt. A segítő beszélgetések és a módszerek segítettek, a többi csak rajtam múlt. A választásomon.
Hogy folytattam?
Gyakoroltam elfogadni és szeretni magam úgy, ahogy vagyok, azt, aki vagyok, melyet szavak nélkül érzett a környezetem is. Ami bennem van, az vár kint. Ami nem téma bent, azzal nincs dolog kint. Amelyik téma hangos odabent, azzal van dolog odakint.
Ha most erre ráhangolódsz, neked mi jut eszedbe, milyen nézőpontokat táplálsz magadban, amire a környezet is gyakran reagál? Mi az a testrészed, amiről eldöntötted, hogy csúnya, nagy, kicsi, nem jó, nem szép? Mi az a tulajdonságod, ami szerinted elfogadhatatlan? Mi a nézőpontod önmagadról?
Csípd nyakon azt a gondolatot, ami nem kedves és gyakorolj gyengédséget magaddal szemben, mert megérdemled.
Make LOVE, not war.
Ha segítség kell, van lehetőséged kérni.
Naplóbejegyzésem tavalyról:
Hit vs Tapasztalat
Én abban hiszek, hogy minden út egy lépéssel kezdődik.
Azt tapasztalom, hogy ehhez az első lépéshez a kezdetek kezdetén jól jönne egy nagy daru. Ami felemel, kihúz, átlendít, megtol majd irányba tesz.
Én abban hiszek, hogy nem kell mindig mindenkinek mindenhez daru.
Azt tapasztalom, mindenkinek megvan hozzá az izma.
Ez az igazi karizma.
